Műfajilag: már kezdetben is stílusteremtő zenét játszottak, melyet a kritika (némi gúnynal) szinti-popnak (~ "szintetizátorocska-pop", de kis torzítással épp „műanyag-popnak” is fordítható) keresztelt, ennek alapjait valóban az „elektronikus zongorán” való klimpírozás képezte (némi dob- és gitáralappal), és nagyon jelentős szerepet játszott benne az éneksáv. Ez a meglehetősen könnyed, vidám hangzású stílus fokozatosan sötétebbre, és a rockzenéhez közelebbire fordult: ez volt az elektromos gitár és a szintetizátor örömeit egyesítő New Wave (Új Hullám) stílus időszaka. Ez a súlyos és szintén stílusteremtő hangzásvilág a 2000-es évek elejére könnyedebbre, zeneileg egyszerűbbre, kevésbé sötét hangzásúra szelídült, ez a legújabb, és a zenekar talán a legutolsó lemezén (Exciter) is érzékelhető.

A a Depeche Mode a huszadik század végének legegyénibb, legfontosabb popbandái között volt, melynek mind a rock, mind a techno-pop igen sokat köszönhet, s akik rengeteg teljesen különböző irányvonalat képviselő zenekarra is hatással voltak – nemcsak mint egy „fiúbanda” a női rajongókra, de a modern könnyűzenei élet egészére is. Ehhez hozzájárult, hogy tagjai tanultak és tudnak is énekelni; és a hangszereket (szintetizátor, gitár, dob) is jól ismerik.

Az 1993-as Songs Of Faith And Devotion (kb. „A hit és áhítat dalai”, továbbiakban SOFAD) album végül is, mindent egybevéve, sikerként könyvelhető el, pozitív fogadtatásban részesült, és az amerikai listákon rögtön az élre került. Ám a rajongók egy jelentős részét igencsak meglepte, mert zenéjében meglehetősen, stílusában, hangulatában, szövegvilágában pedig teljesen eltért az addig megszokott vidám, egyszerű ütemekre és szövegre épülő DM-képtől.

A SOFAD első hallásra gyökeresen szakít a DM addigi zenéjével. A Question of Time-ból ismert lendületes basszus súlyosra és (az I feel you-ban) holdbélien idegenszerűvé változik, a vidám zongorahangok torzított, visszhangosított kóruseffektekké vagy drámaian ritkított, harangra emlékeztető csengőhangokká válnak, megjelennek a komolyságot fokozó elektromos- vagy basszusgitártémák; ezzel együtt a szövegvilág is átalakul.

E változásokat egyébként a videoklipek képi világa is teljességgel követi (az In your room, vagy Walking in my shoes Bosch színeire-figuráira emlékeztető megjelenése szintén inkább egy keményebb rockzenekarhoz illenek).

Az eredeti rajongók, legalábbis kezdetben, csalódottságukat vagy dühüket fejezték ki az albummal és a stílusváltással kapcsolatban. Mint egyesek mondták, az album kezdeti, fülsértően nyikorgó effektje (az I feel you azóta klasszikussá vált része) kifejezetten azok bosszantására került a lemezre, akik az album megvételén örülve, annak meghallgatása előtt túl magasra tekerték a hangerőt.

A tagok az Exciter album elkészítése és az ezzel kapcsolatos turné után a szólókarrierjüket kezdték építeni. Természetesen ilyenkor szállingózni kezdenek a találgatások az együttesek feloszlásáról. Ezt megerősítik azok a nyilatkozatok, melyek a zenekarban meglévő bizonyos évek óta tartó belső ellentétekre utalnak (pl. Gahan azon nyilatkozata, miszerint „állandóan hangról hangra előírták nekem, ezt vagy azt hogyan kell énekelnem, úgyhogy végül úgy éreztem, mintha csak egy lennék a hangszereik közül”).

2003-ban Dave Gahan kiadta Paper Monsters („Papírszörnyek”) c. szólólemezét, melyet világturné, majd a róla készült Live Monsters c. DVD kiadása követett. Martin Gore a Counterfeit 2 („Utánzat II.”) című albumokkal jelentkezett, Andrew Fletcher pedig elindította saját lemezkiadóját, a Toast Hawaiit. Mégis úgy tűnik, a végleges szétválás egyelőre nem következett be.

2003-ban Dave Gahan kiadta Paper Monsters („Papírszörnyek”) c. szólólemezét, melyet világturné, majd a róla készült Live Monsters c. DVD kiadása követett. Martin Gore a Counterfeit 2 („Utánzat II.”) című albumokkal jelentkezett, Andrew Fletcher pedig elindította saját lemezkiadóját, a Toast Hawaiit. Mégis úgy tűnik, a végleges szétválás egyelőre nem következett be.